Grafika Elméleti Képzésünkön fontosnak tartjuk, hogy a frissen megszerzett tudásról reflektáljanak diákjaink. Grafikai feladatok helyett tesztek és esszék formájában kell számot adniuk frissen megszerzett tudásukról. Az idei évfolyam egyik legkiemelkedőbb elemzése László Orsolyáé volt, A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyv különböző kiadásairól.
Mikor belesüppedek egy rutinba, vagy figyelemre méltó alkotások tömkelege bukkan fel egymás után a hírfolyamomban, megszűnik az apró, jelentős részletek keresése, összefolynak a tartalmak, ezáltal enyhül mindennek a jelentése. Mikor folyamatos késésben próbálok odaérni, vagy pillanatnyi nihilben ülök egy fa alatt, nem figyelek a jelenre. Miközben tétovázva teketóriázom a történteken, hirtelen tüllszoknyás gyerekek jelennek meg körülöttem, akik – ha figyelek – felhívják a figyelmet a játék misztériumára az építőelemek keresése közben, miszerint a fa levelének tetejét is érdemes szemügyre venni, mert sokszor pont az arra ráhullott sziromra lehet szükségünk, ami nem ért még földet, emiatt hiába is keressük ott. Azt hiszem, ilyen nekem ez a könyv is, mint a leghétköznapibb koincidenciákból visszafejtett miért magyarázatok.
A lét alapvetően nehéz. A könnyűség hogyan lehet elviselhetetlen? A lét elviselhetetlen nehézsége. Vagy a lét elviselhető könnyűsége? A nehéz az pozitív vagy negatív? A könnyű az pozitív vagy negatív?
Milan Kundera regénye egyszerre szerelmi történet, történelmi regény és filozófiai elmélkedés. Négy főszereplője – Tomás, Tereza, Sabina és Franz – egymáshoz fűződő kapcsolatain keresztül mutatja meg, hogyan hat a történelem az egyéni döntésekre és párkapcsolatokra. A regény központi kérdései: tudunk-e hűségesek maradni a szabadságvágyunk mellett, valóban azt szeretjük-e, aki mellettünk van, vagy csak az eszmét, amit rávetítünk? A prágai tavasz politikai drámája és a szereplők belső vívódásai egymás tükrében jelennek meg. S folyamatos kérdést vet fel bennünk, olvasókban is az említett tükör.
A könyv cselekményét Kundera, mint narrátor többször szakítja meg filozofálással, kitekintéssel, ami része a cselekménynek, hiszen az elbeszélőtől érkeznek a szavak továbbra is, mintha Kundera egy szintre helyezné a filozófiai fogalmakat és a szereplőket, a lélekben zajló folyamatokat a szükségszerű testi kényszerekkel. Ezáltal egy belelátható, kifordított, abszurd váza jön létre a történetnek, mint a kifordított fiú, aki átfordult a hintán, vagy mint egy felfeslett szövetdarab, minek textúrája elénk tárul.
A könyv célközönsége elsősorban azok az olvasók, akik érdeklődnek a filozófiai, pszichológiai és egzisztenciális kérdések iránt. Életkor szempontjából egyetemisták, tizenhat év felettiek, akik érdeklődnek az összetettebb emberi kapcsolatok, Nietzsche, vagy a kortárs irodalom iránt.
A borítótervek javarészt egy központi motívum köré rendeződnek (kivéve Magyarországon), amely Sabina kalapját szimbolizálja, ez külföldön több asszociációban is megjelent Magritte keménykalapos figurájával. Hol az egész festményt ábrázolva, hol csak lágyan lenyomatot hagyva. Emiatt egy kisebb kitérőben ezt a motívumot kibontanám.
„A heverő mellett éjjeliszekrény állt, s rajta emberfejet formázó állvány. Pontosan ilyet használnak a fodrászok, parókát tartanak rajta. Sabina állványán nem paróka volt, hanem keménykalap. Sabina elmosolyodott.
Ez a kalap a nagyapámé volt.
… aki egy kisváros polgármestere volt; Sabina sohasem ismerte; az egyetlen, ami maradt utána, ez a kalap meg egy fénykép…”
Mindkét esetben a kalap többrétegű jelentéshordozó: egyszerre takar és árul el.
A kalap „maszk” is lehet – Magritte-nál az anonimitás maszkja, Sabinánál az iróniára és a szabadságra utal. Sabina kalapja mélyen személyes, intim tárgy, Magritte kalapjai viszont egyformák, ismétlődők, névtelen figurákon jelennek meg. Kundera világában a kalap erotikus töltetet is hordoz – Tomás vágyai, vagy Sabina játékossága. Magritte-nál a kalap hideg, szexuálisan közömbös, semmitmondó forma.
Kundera regénye történet, karakterekkel és fejlődéssel, a kalap egy élettörténet része. Magritte képei statikusak, időn kívüliek – a kalap itt ikonikus motívum, nem személyes tárgy. A keménykalap, mint hétköznapi látszat elevenedik fel, az arctalanság, a konvenció és az identitás elkendőzésének eszköze. Az öltönyös, arctalan figura – a kisember, a középosztálybeli polgár megtestesítője, a banalitás rejtélyessége, mintha az identitás csupán egy illúzió volna.
Az első borító, amit górcső alá veszek, valójában egy festmény, ugyanakkor Dél-Koreában ezzel a borítóval adták ki Milan Kundera könyvét 2021-ben.
A borító centrálisan rendezett, a háttér kifelé mélyülő petrolkék ég textúrájára emlékeztet, árnyalataiban zöldes, konkrét környezet nem tapasztalható – az időtlen tér érzetét kelti a zárt kompozíció. Hatásában elegáns, kissé melankolikus. Kulcselemei a polgári férfi, a névtelenség, a konformizmus jelképe. Arca a galamb által, ami maga lehet az üzenet, mint béke, vagy a lélek klasszikus szimbóluma, ebben az elrendezésben új értelmet kap. A szabadság lehet akadály vagy álarc is? Vagy csupán a tudatalatti összefüggések azok, amik egy uniformizált társadalomban egyéniek maradhatnak?
Magritte keménykalapos alakja és a galamb kettőssége remekül rezonál Kundera félig takart történetére: a szabadság és identitás között húzódó ellentétre. A kalap az elrejtett én, a galamb a vágyott emelkedettség, a szabadság szimbóluma – de egyik sem mutatja meg az arcot. Kundera regénye és Magritte képe így közösen vallanak arról, hogy az ember mindig csak részben látszik – önmaga és mások számára is.
A második borítón – ami valószínűleg puhatáblás kiadás – (Németország, 1984) nyitott kompozíciót találunk, ahol a kék szín egy világosabb, frissebb árnyalatát fedezhetjük fel. A vízkék dominál, megtörve az egységet a textúrájaként szolgáló fehéren tükröződő napfénnyel. A víztükör fénytöréseitől légiesebb, könnyedebb hangulat is társulhat a borítóhoz első ránézésre, ami akár a címben szereplő „könnyűséggel” is összefüggésbe hozható. A víz, a medence, önmagában sejtelmes, nyugodt tartalmat is közvetíthetne, némi érzelmi hullámzást, de a befelé úszó női alak dinamikát húz maga után, a kép ezáltal vertikálisan válik értelmezhetővé. Nézőpontunk egy magaslaton helyezkedik el, mintha egy külső szemlélő vagy akár egy álombéli jelenet szemtanúi volnánk.
Az író neve, illetve a cím is vékony, jól értelmezhető groteszk betűtípussal íródott, ezzel egyfajta kívülállást jelezve kissé személytelen, ugyanakkor egyenletes.
„Pucéran masírozott az úszómedence körül, temérdek meztelen nővel együtt. Tomás fent ült az uszoda kupolája alá függesztett kosárban, kiabált rájuk, kényszerítette őket, hogy énekeljenek, és le-leguggoljanak. Aki rosszul végezte a gyakorlatot, azt Tomás lelőtte. … Nem elég, hogy egyforma volt a testük, egyformán értéktelen, nem elég, hogy pusztán lélektelen zengő gépezetek voltak, a nők még örültek is ennek! A lélektelenek ujjongó szolidaritása volt ez! A nők boldogok voltak, hogy levetették a lélek terhét, az egyediségnek ezt a nevetséges gőgjét és illúzióját, és hogy egyik olyan, mint a másik.”
A könyv elolvasása után a víz ragyogása mélyen átitatott, irizáló fájdalommá válik.
A kék szín a stabilitás, bizalom, hűség színe volna, azonban itt inkább, mint a klóros uszoda szemcsípő vize jelenik meg. Tisztított, de egészségtelen. Itt kifejezetten szembetűnik a különbség, ha természetes vízparton helyezték volna el ezt a kompozíciót, mennyiben befolyásolná az asszociált érzetet…
A harmadik borító Ukrajnából származik, 2019-ből. A két natúr szín: egy fakó, világos, szürkéskék és egy visszafogottabb, tompább, poros hatású, deszaturált szépiabarna önállóan természetességet, nyugodtságot, neutralitást hordoz magában. A kontraszt a világos jegeskékkel itt különösen szép – hideg és meleg színek diszkrét feszültségét hozzák létre. Viszont a lebegő földdarab, ami egy szabálytalan – organikus forma – s az abból kiváló, lefelé zuhanó rakéták nyugtalanságot, feszélyezettséget váltanak ki, miután szemünk vertikálisan követni kezdi a kompozíciót.
A centrális elrendezés szemnek kedvezően irányítja a figyelmet, fent lágyan, a szél szőttesén ereszkedik egy kalap, kezdi a kompozíciót, ami egy ágyszerű, bársonyos felhő felé tart, ami kifejezi az álomszerűséget. Az ágykeret kirajzolása pedig valóságossá teszi a kereteket. Itt a keret többrétű metaforaként funkcionál, ugyanis a szereplők magukban is, illetve társadalmilag is ütköznek különféle keretekbe, lehet ez, mint országhatár, vagy saját határaik motívumaként érteni.
A cím és a szerző kézzel írott, kalligrafikus (betű)típus, egy monumentális szépiabarna tömb belsejében helyezkedik el. A borító áraszt magából egyfajta törést, töredezettséget, ami egy zuhanáshoz is hasonlatos. A felhők közt az égbolton egy kiváló natúr tér részlet, ami akár statikus is lehetne, de az ég jegeskékjében zuhanásra készen erősen dinamikussá, baljóssá válik a leváló lövedéksziluettekkel, ami reflektál a történelmi körülményekre is.
Az én példányom egy 2006-os Európa Könyvkiadó által kiállított könyv. Ez egy keménytáblás könyvtest védőborítóval, fényes fóliával ellátva. Az eddig elemzett szimbólumok nem kifejezetten fellelhetőek a magyar piacon, ami engem meglepett.
A legtöbbször újra kiadott Kundera példányok, nem csupán A lét elviselhetetlen könnyűsége szempontjából, hanem az eddig lefordított sorozatos példányok összességére utalva egyszerűnek tűnő megoldásokkal operál. Bár maga a könyvtest keményborítót kapott, ami az időtálló regényeket meg is illeti, illusztráció nem található rajta, kifejezetten a tipográfiára alapoztak, illetve az író nevére, ami keresztnév hiányában, mint befutott szerző, csupán „Kundera” jelenik meg. Az eddigi borítókról talán a kék szín az, ami interpretálódott. A szerző neve vaskosabb, talpatlan groteszk betűkkel olvasható a könyv tetején, a cím formavilágát tekintve szecessziós, játékosabb, könnyedebb, ívesebb formát képvisel, sárga színnel kiemelve.
Ez egy kiadásnak véleményem szerint elfogadható lenne, de hiányoltam a szellemesebb borítóterveket utóbb kiadásra került példányoknál. (Fellelhető változatként a kiskapitálist kisbetűkre cserélték, vagy dőltté tették, egy másik verzióban kézzel írott.) Bár megjegyzendő, hogy az ilyen általános érvényű, kultikus, sokféle módon interpretálható műveknél amiatt lehet ennyire reduktív a borító, hogy ne befolyásolja a mű értelmezési tartományát. – megjegyzés V.Z.
Az Európa Kiadónak van egy kisebb sarokkerekített „kapszula” könyve is az említett műből, ami figyelemfelkeltő magenta borítást kapott, a szín egyszerre jelképezheti a szenvedélyt a vörösből kiindulva, s a kék színezetén keresztül spirituális mélységet is társíthatunk hozzá. Mivel egy sorozat részét képezi, így egységes forma-pufilakkot is felfedezhetünk rajta félkörívben. A regény egészét egy „fekete minivel” illusztrálták a könyv elfordított kartonált tetején.
Ezt a fajta képtelenséget, amit az író nevére, s a klasszikusok gyűjteményébe való belehelyezésben tapasztalok ezen a sorozaton, engem fintorogva távolít. Azt az érzetet kelti bennem, miszerint amihez olcsóbban hozzá lehet jutni, az nem képviselheti az esztétika azon létjogosultságát, mint a drágább kiadások. Jelenlegi felgyorsult, nem kifejezetten olvasást támogató társadalmunkban, ahol a borító majdnem olyan fontos szerepet elbír, mint a tartalom, kifogásolhatónak érzem ezt a borítót. Valóban leegyszerűsíti, valóban klasszikus, de tényleg egy fekete mini az, ami a legjobban kifejezi ezt a könyvet, ha minimumra torzítjuk a szimbolikát?