Grafika Elméleti Képzésünkön fontosnak tartjuk, hogy a frissen megszerzett tudásról reflektáljanak diákjaink. Grafikai feladatok helyett tesztek és esszé feladatok formájában kell számot adniuk frissen megszerzett tudásukról. Az idei évfolyam egyik legkiemelkedőbb esszéje Ganz Dolphin elemzése volt A nagy szépség című film plakátjáról.

Előszó

Először jó vizuális szaki jelleggel elkezdtem Pinteresten mindenféle szép plakátot gyűjteni. Aztán ahogy telt az idő rájöttem, hogy miért is nem fordítva közelítem meg a kérdést és választok egy olyan filmet, amit igazán szeretek, majd ennek tükrében próbálom meg értelmezni a hozzá tartozó plakátot. Bármilyen is legyen az.
Így lyukadtam ki a A nagy szépségnél, ami talán életem (eddigi) legmeghatározóbb filmje.

A filmről

Ha valaki megkérdezi, hogy miről is szól Paolo Sorrentino 2013-ban megjelent filmje – ami mellesleg 2014-ben Oscar díjat is kapott, mint legjobb idegen nyelvű film – A nagy szépség (La grande bellezza) többféle választ is adhatunk rá.

Adhatunk rá egy port.hu-ra illő leírást. Mégpedig, hogy egy 65 éves újságíróról szól, aki meghatározó alakja a római felső tízezer életének. Folyamatosan bulizik. Egy igazi olasz életművész. Dolgozni nem látjuk, feltételezhetően egyrészt abból a sikerből él, amit a több évtizeddel ez előtt írt, amúgy zseniálisnak tartott könyve generált, másrészt pedig annak az elit körnek a felhajtó erejéből, amiben mozog nap, mint nap.

A másik válasz az, hogy A nagy szépség magáról az életről szól. Olyan, mintha fognánk ezt a furcsa szövetet, ami maga az életünk, egészen a gyerekkorunktól az öregségig, és megpróbálnánk egy ruhát készíteni belőle. Legalább is nekem ilyen érzés ezt a filmet nézni, és ezért is szeretem újra és újra elővenni.

A film édes, csípős és savanyú egyszerre. Szinte párhuzamosan ad elementáris gyönyört és váratlan megbotránkozást.

Egyik pillanatban épp elalélunk a klasszikus zenék és a hozzájuk választott – római épületek szépségével vetekedő – filmes megoldások tökéletes harmóniájától, majd a másik pillanatban botoxra váró újgazdagokat látunk szürreális díszletben, akik láthatóan úgy járnak a kezelésre, mint átlagember a fodrászához. Mintha Paolo Sorrentino vállain egyszerre ülne David Lynch és Ridley Scott. A rendező nem csak filmes megoldásaival teszi rá nézőit egy érzelmi és vizuális hullámvasútra, de maga a történetvezetés is olyan, mint egy abszurd álom. Furcsán elsült temetések, romok között sétáló zsiráfok, üvöltve festő 6 éves gyerekek, akiket kortárs alkotóként adnak el a felső tízezernek, s mindez csak pár jelenet a filmben lévő több tucat mini történetből, ami amúgy mintha mégis egy szép kerek egészet képezne.

A plakátról

Van egy meghatározó élményem a plakátról, még pedig az, hogy bármikor találkoztam vele: ha a filmet néztem, vagy ha megvettem DVD-n, vagy bárhol láttam, nem gyakorolt rám különösebben nagy hatást. Nem merengtem el a szimbolikáján, a tipográfián, vagy bármilyen jellemzőjén, nem lepődtem meg tőle, nem volt wow-hatás.
Teljesen természetesnek vettem, hogy A nagy szépségnek ez a plakátja.

Ehhez kapcsolódóan azt gondolom, hogy egyrészt ez valószínűleg nem véletlen. A film olyannyira egyedi, mind történetében, mind filmes eszközeiben, mind összhatásában, hogy azt nagyon nehéz lett volna egy plakáton visszaadni, így a készítő inkább valamilyen érzet átadására fókuszált, ami pedig olyannyira jól sikerült, hogy így az nem „feltűnősködik” különösebben.

A plakáton két fő elem jelenik meg. Egyrészt a háttérben elterülő óriási ókori római szobor, amin Marforio, azaz Marphurius folyami istent látható (érdekesség, hogy valószínűleg a Rajna vagy a Duna istensége). Másrészt a szoborhoz képest szinte tökéletes aranymetszésben, a főszereplő, Jep Gambardella.

Főhősünk az ókori alkotással erős kontrasztot képez mind méretében, mind a rikító sárga zakójának telítettségével, ezzel átadva az egész filmet átható feszültséget, Róma csodálatos, több ezer éves valódi luxusa és szépsége, illetve a modern a felső tízezerre jellemző feltűnősködő fényűzés között.

A plakát nyitott kompozíciót használ, de horizontális elrendezés is érzékelhető rajta: a pad, a fekvő isten, a fal párkányai és oszlopai, vagy az árnyék. Itt is érdekes kontraszt jelenik meg, hiszen szinte az egyetlen vertikális elem a plakáton az maga a főszereplő, ahogy az istenségnél jóval határozottabban ül, de mégis erős hasonlóság érződik az élő és az élettelen férfi között. Kéztartásában, lazaságában, mintha Jep akár tudattalanul is, de pózolna „társával”. Ez a flegma lazaság, az ókori díszlettel pózolás, az istenek életének valami féle modern kori, groteszk utánzása számos helyen megjelenik a filmben.

A plakát fény-árnyék, illetve minőségi kontraszt használatával jól harmonizál a filmben meghatározó szerepet játszó római épített örökséggel, amire szintén ezek a visszafogott színek és erős fény-árnyék hatás a jellemző, illetve ahogy fent írtam, ezt jól ellensúlyozza Jep erős sárga zakója, vagy akár a címben is használt sárga.

A tipográfia tekintetében nem sok mindent tudok elmondani. Egy letisztult, modern groteszk fontot használt a tervező, ami szerintem jól ellensúlyozza a plakát „múzeumi terem” érzetét. Egyértelművé teszi, hogy ez nem egy kiállítás megnyitó, hanem egy film plakátja.

Összességében azt gondolom, hogy ez a plakát jól képviseli a filmet. Nem mond el túl sokat, de mégis átadja az alap hangulatát annak az abszurd dráma-vígjátéknak, ami Róma ókori díszletei között próbálja fejtegetni az élet értelmét.

Magam részéről nem változtatnék rajta semmit, maximum megnéztem volna ugyan ezt az alap koncepciót a zsiráfos, esti jelenettel. Ott is ugyan így meglett volna a római hangulat, ott is erős fény-árnyék hatás lett volna, de még jobban behozható lenne az abszurd, a váratlannal való munka is. Persze emellett nagy kockázattal is járt volna, hogy a film egyik legerősebb jelenetével plakátoljuk tele a mozikat. Ezért is gondolom, hogy ez a plakát így van jól, ahogy van.

Dolphin munkáit itt követheted: